Svájc
Müstair – UNESCO világörökség Svájc kapujában
Az Ofen-hágó bejáratának számító müstairi völgy nem mindig volt olyan kevéssé járt, mint manapság. Az 1. századtól kezdve erre vezetett ugyanis az Itáliai-félszigetet a messzi északkal összekötő Via Claudia Augusta. Évszázadokon keresztül kereskedők és katonák taposták az utat errefelé. Nagy Károly szintén erre vonult seregeivel, amikor a langobárd törzseket 774-ben leverte Páviában. A hazafelé vezető úton azonban egy óriási hóvihar állta útjukat Umbrai hágóján. A méteres hófalak között a későbbi császár fogadalmat tett, miszerint ha megmenekül a tél harapófogójából, akkor a legközelebbi völgyben kolostort alapít Isten dicsőségére. Az ígéret beteljesítése nem is váratott sokat magára, a következő évben megindult az építkezés.
A környező völgy és az apátság rövidesen a latin Monasterio szóból származó Müstair megjelöléssel szerepelt az oklevelekben. Hamarosan elkészült a ma „a világ legnagyobb kora-középkori freskóciklusa“-ként ismert falkép-sorozat. A kor elvárásainak megfelelően bibliai témákat választott a művész: Dávid élete, valamint a monostor névadójának -Keresztelő Szt. Jánosnak- halála elevenedett meg a román kori templom falain. A freskók színezése ásványok és növényi kivonatok felhasználásával történt. Az elmúlt 1200 év alatt a színek többsége kifakult, jelenleg a sárga és a piros szín dominál. A későbbi századok folyamán aztán mindig kisebb változtatásokat végeztek az épületegyüttesen, a Karoling-kori képek a 20. század elejéig feledésbe merültek. Ekkor egy véletlen folytán napvilágra kerültek, és a Dávid történetét feldolgozó freskóciklust a Zürichi Országos Múzeumba szállították. A Müstairban maradó képek azonban újra láthatóak, az apszisban megelevenedik előttünk Salome tánca, miközben az alapító – Nagy Károly – szobra tekintélyt parancsolóan végigtekint a főhajón.
Az apátság lakói kezdetben kizárólag férfiak voltak. A 13. századtól kezdve az intézmény egy női konventté alakult át és az elmúlt 800 évben kizárólag apácák lakták. Az elmúlt néhány évtizedben sajnos a müstairi monostort is elérte az egyházi intézmények átka: nem érkezik utánpótlás a fiatalabb generáció képviselői közül. Hogy ez minek köszönhető? Véleményem szerint sok tényezős a megoldás. A katolikus egyháznak az elmúlt évek botlásai és az elvárt reformok hiánya miatt roppantul leszűkült a bűvköre. A digitális generáció vibráló visszajelzés függősége vélhetően nem vagy csak kevéssé tud mit kezdeni olyan eszmékkel, ahol mindösszesen egy feedbacket kapsz, azt is életed végén.
A konventben jelenleg 12 nővér tölti fogadalmát. Mivel Svájcból és Európából egyáltalán nem érkezik utánpótlás, így a Fülöp-szigetekről származó két novícius (segítő) nővér segíti Müstair spirituális túlélését. A bencés tanok továbbra is alapul szolgálnak a mindennapi életük során. Az „Ora et labora“ elve (imádkozzál és dolgozzál) a mai napig meghatározza az egyes napok lefolyását. Reggel fél ötkor ébresztő, reggeli jógagyakorlatok a friss levegőn, napi hétszeri ima, napközben munka (szövés, kerti munka, óvónői tevékenység), este közös pihenő a rekreációs teremben, mindez pedig a digitális „valóság“ majdhogynem teljes kizárásával. Egy számítás szerint az apátság fennállása óta mintegy 9.800.000 zsoltárt énekeltek el a monostor falai között.
Az apátság életében gyökeres változást hoztak az UNESCO munkatársai a 80-as évek elején. Az épületek az anyagi fedezet hiánya miatt elképesztően rossz állapotban voltak. A nővérek kettesével aludtak egy ágyban, hogy kevésbé fázzanak, ugyanis gyakran fagypont alá csökkent a hőmérséklet az épületen belül is. Ha erősebb szél fújt, akkor a födémből homok potyogott az ágyban fekvőkre, így nem volt tanácsos háton aludni. Eső illetve hóolvadás alkalmával pedig alig lehetett közlekedni a kitett vödrök garmadájától. Főként a fentebb leírt körülmények miatt az apátság priorja átverésnek gondolta, amikor a Világörökség szakértői audienciát kértek tőle harminc évvel ezelőtt. Úgy vélte, hogy ilyen körülmények mellett maximum az önkormányzat kopogtathat az ajtón bontási engedélyt lobogtatva a kezében. De szerencsére nem így volt. Mint kiderült a kolostor Karoling-korabeli freskói a maguk nemében a korszak, a Karoling művészet legrégebbi, legjobb állapotban fennmaradt műalkotásai közé tartoznak.
Azóta az apácák korábban csendes lakhelye inkább hasonlít egy építési területre, mint az elvonulásra alkalmas hajlékra. A világörökségi státusz miatt berobbant turizmusnak köszönhetően immár semmilyen anyagi nélkülözésnek nincsenek kitéve a nővérek. Viszont a privát szférájukról nyitvatartási időben részben le kell mondaniuk.
Az intézmény falain belül egy vendégház is üzemel mind egyéni utazóknak mind pedig házaspároknak. A vendégek részt vehetnek a templomban rendezett közös imákon, miséken. Az elvonulást, meditációt a házikápolna biztosítja számukra, míg az étkezések a refektóriumban kapnak helyet. A pozitív anyagi és turisztikai kilátásoktól függetlenül azonban az apátság spirituális fennmaradása egyáltalán nem tűnik biztosítottnak. Vajon megfordul-e ez a szerencsétlen tendencia a közeli jövőben, vajon csökkenni fog-e a látogatók száma, ha már egy kiüresedett kolostort kell látogatniuk? Megannyi kérdés merülhet fel bennünk, de talán a legjobb választ az apátság Németországból érkezett legfiatalabb jelöltje adhatja meg számunkra. Ő úgy véli, hogy mindig is voltak aszályos, vészjósló idők, melyek után az ember csak még jobban örül az esőnek. Egyébiránt, mielőtt Müstairba költözött, ápolónőként dolgozott hazájában. De megelégelte, hogy csak egy nagyon-nagyon kis csoporton tud segíteni tevékenységével, ő pedig sokkal inkább szeretné imái segítségével az egész emberiséget támogatni. Valljuk be ránk fér…
