Az eddigi dimbes-dombos-dombos terület átvált zöldellő hegységgé. Mintha csak Ausztriában lennénk. Erdők, hegyek, patakok, óriási, többemeletes, többgenerációs családi házak szétszórtan a hegyoldalon. Egy dolog azonban „hibádzik”: Eleinte csak egy-egy, majd beljebb haladva az országba egyre több dzsámi és minaret üti fel a fejét, ami egy – az osztrák idegenforgalomban szocializálódott turistának gyorsan szemet szúr. Északról érkezve két megoldás mutatkozik első megállóként: Travnik, illetve Jajce. Mi most a keleti megoldásnál maradva Travnikkal nyitunk.

Travnik – Közép-Bosznia központja

Majd ötvenezres bosnyák város, Közép-Bosznia kanton székhelye. A település első hivatalos említése a magyar történelemhez kötődik, ugyanis IV. Béla, miután megütötte a bokáját a tatárokkal, a további mellékhatások elkerülése végett mindenhol várat emeltetett, vagy éppen adókedvezményekkel arra sarkallta a helyi urakat, hogy maguk építsenek. 1244-ben tehát itt is megépült a vár, és erre az apropóra egy oklevél is született, amiben először tűnik fel a Travnik megnevezés. A vár azóta is áll, legfőbb szerepe aztán nem a tatárok, hanem a törökök ellen lett. A szabálytalan alaprajzú város a Bosna völgyéből Jajca felé irányuló völgy védelmét látta el. Ez mindaddig kulcspozíciót jelentett, amíg a török el nem foglalta Jajcét 1527-ben, aminek következtében Travnik elvesztette hadászati jelentőségét. Miután a török elfoglalta, védelmi funkciója megszűnt, börtönként, majd imahelyként működött tovább.

Travnik mint török kirakatváros

Majd 150 évig (1699-től 1850-ig) itt székelt a boszniai vezír, amihez egy reprezentatív városkép is dukált. Ezt a célt szolgálta a Bosanska, a város főutcája, ahol a legtöbb látnivaló is található. Itt található a legtöbb vezír türbéje (síremléke), a város két óratornya, valamint három dzsámi (imahely). A dzsámik közül a leginkább egyedi az ún. Tarka dzsámi. Helyén már a 16. századtól imahely állt. Mai formáját 1815-ben kapta. Kétszintes, földszintjén a környék bezisztánja (vásártér) kapott helyet. A bejáratot hátul találjuk, mellette egy díszes tető alatt található ivókút (sadrvan) helyezkedik el. A muszlim vallásúak a napi ima előtt rituális fürdőt vesznek (megmossák arcukat, kezüket, lábukat). A dzsámi kapuján belépve fantasztikus arabeszkek (fényes csempéből készült virág és növényi motívumok) és egy pazar csillár játszik a szamárhátíves ablakokon beszűrődő fénnyel.

Az óratornyok órái alapvetően a napóra és az általunk is ismert óralap keresztezésével jöttek létre. Az iszlám tanítása szerint ugyanis a napi ötszöri ima mindig az adott nap napkeltéjéhez igazodik. Ezért minden nagyobb városban volt egy óramester, akinek a háza többnyire az óratoronyban, vagy ahhoz hozzáépítve volt, és akinek egy feladata volt: minden nap a napkeltéhez igazítani a nulla órát. Kérdezhetjük hogy akkor miért nem volt elegendő egy napóra?! A válasz egyszerű: a napóra a pontos időt csak napos időben tudja mutatni, akkor sem nagy távolságra, ugyanis a pálca számlapra vetített árnyéka mutatja a körülbelüli óraállást. Ez pedig távolabbi helyekről csak nehézkesen, vagy egyáltalán nem látható. Ezért állítottak óriási óratornyokat, hatalmas mutatókkal, amit még a környező szőlődombokról is könnyedén láthattak.

Miután a vezír 1850-ben Szarajevóba tette át a székhelyét, a város hatalomban játszott szerepe csökkent. 1878-ban az Osztrák-Magyar Monarchia feltételesen elfoglalta (okkupálta) Boszniát. Ezután 40 év Habsburg uralom következett. Az óramester funkciója a török uralom végeztével lecsengett, munkáját egy automata, Ausztriából származó toronyóra vette át. Azért azonban, hogy a hagyományok is megmaradjanak egy napóra került az új óra alá.A már említett Habsburg hatalommal megérkezett az iparosítás a város környékére. Az addig a török uralom 300 éve alatt Csipkerózsika álmát alvó városba megérkezett a vasút, megindult a szénbányászat. A település szerencséjére azonban mind a Habsburgok, mind pedig a későbbi jugoszláv állam kínosan ügyelt a belváros érintetlenségére. Ezért inkább egy új városnegyedet építettek fel a megsokszorozódott lakosság számára.

Ivo Andric – Bosznia Nobel-díjasa

Még a osztrák érában született a város és egyben a délszláv irodalom leghíresebb alakja: Ivo Andric. Ivo Andric a korszak délszláv történelmének és irodalmának Presser Gábora. Mindegy milyen téren, de meghatározó az, amit csinál. Ír horvátul, bosnyákul, szerbül. A Habsburg Monarchiában kezd írni, majd a Szerb-Horvát-Szlovénben folytatja, és a jugoszlávban teszi le a lantot. Írt lírai- majd epikus műveket, volt diplomata a hitleri Németországban, majd a tito-i Jugoszláviában. Mindegy azonban, hogy melyik korban, vagy éppen milyen műfajban alkot, de egy biztos: minden korra érvényes, időtlen műveket hozott létre és minden hatalom odafigyelt a szavaira. Azok, akik szeretik a választékos nyelvezetet, egy adott régió több éves, akár évszázados történetének izgalmas, fordulatos leírását, érdeklődnek a délszláv kultúra és történelem iránt, azoknak kötelező olvasmány a később Nobel-díjjal jutalmazott: Híd a Drinán.

A történet a Drina mellett fekvő Visegrad városában játszódik, és középpontjában -híven a címhez- maga a 17. században emelt (különben szemet gyönyörködtető és fantasztikusan megépített) híd áll. Az író a híd katatón, mozdulatlan mivoltán keresztül mutatja be a bosnyák nép történetét, sorsát. Ugyanúgy, ahogy a híd is évszázadok óta ott áll, úgy az ebben az országban élő népek is állandóak, csak az őket körülvevő hatalom változik folyamatosan. A story a 17. században veszi fel a fonalat a török hatalom kiteljesülése idején, és elvezet minket egészen az Osztrák hatalomig a 19. század végén. Tényleg egy borzaszóan jó könyv, ajánlom mindenkinek (akiknek ez nem elegendő: Travniki Krónika is elérhető itthon).

Travnik a második világháborút követően

A város a mind a második világháborút, mind pedig a délszláv háborút megsínylette. Tito partizánjaival a környéken található hegyekben húzódott meg. A 90-es években pedig évekig Travnik és a környező terület jelentette a frontvonalat a horvát és szerb hadsereg között. Mind a mai napig élénken él a helyiek emlékezetében a háború jelentette szörnyűségek és a vérontás. Több ház a mai napig lövedéknyomokat mutat. Azonban nem szabad megfeledkezni arról a tettvágyról és tenni akarásról, ami a bosnyák népet jellemzi. Iszonyatos sebességgel újítják fel a sérült házakat, utakat, műemlékeket. De alighanem a történtek emlékezetből való kitörlésére több idő szükségeltetik. Ahogy megyünk fel a várhoz bal kéz felől található a képen látható graffity: „Never forget Srebrenica”.

Utalva ezzel a 90-es évek egyik legszörnyűbb népirtására, amit szerb szabadcsapatok követtek el a nem túl távoli Srebrenica muszlim többségű városában, a holland ENSZ csapatok asszisztálásával. Egy másik emlék, immár lefelé tartva a vártól egy kávézóhoz kötődik. A 90-es években Diana hercegnő az ENSZ jószolgálati nagyköveteként ellátogatott Boszniába és Travnikba is. Miután a panoráma végett fellátogatott a várba, lefelé betért egy kávézóba, ahol azóta is kint lóg a róla készült fénykép. Ez a kávézó egyébiránt tökéletesen mutatja Bosznia 21. századi arcát. Kívülről ütött-kopott, bent tökéletesen rendbe tett belső, fa borítással, pazar őrölt kávé illat, hibátlan kiszolgálás. Egy krémes presszó kávét ittam (a török kávé kondensz cukor kombóra ott és akkor még nem voltam felkészülve), 1 KM-ért (bosnyák konvertibilis márka, ca. 150 HUF).

A háború során majd 800.000 bosnyák hagyta el hazáját és keresett Ausztriában, Németországban és Svédországban új jövőt. Miután most már évtizedek óta béke van, egyre többen térnek haza, hogy a kint megteremtett egzisztenciából az otthon maradottak is részesülhessenek. A külföldön gyűjtött vállalkozói és vendéglátói tapasztalatokat otthon igyekeznek kamatoztatni, segítve ezzel a szűkebb pátriájuk boldogulását. És ezt az élményt számtalanszor tapasztaltam Boszniában. Nincs átmenet. Vagyis nincs idő az átmenetre. Van a teljesen új és a nagyon régi. Van az új és a romos. Teljesen új étterem/kávézó (budapesti mércével is elfogadható) akna ütötte bombatölcsér mellett. Vagy éppen Mostarban a templom melletti parkolóból az Öreg Híd felé menet a mai napig megtalálhatóak a polgárháború golyónyomai mementóként. Hiába, a rohanó 21. század nem tud várni, míg a háborús sebek begyógyulnak / begyógyulhatnak.

Must see (ca. 3 óra): 

• Séta végig a Bosanskán
• Tarka dzsámi
• Óratornyok
• Vár
• Cevap a Cevabdzinica Hari-ban, de előtte mindenképp tájékozódj a Balkán Kitchenről!