Balkán. Sokszor, sokféleképpen használjuk ezt a szót. Ismert mint földrajzi-, és mint történeti/kultúrtörténeti fogalom, valamint ismert mint pejoratív tartalmú jelző, amivel főként elmaradottságot, kuszaságot, korrupt társadalmat jellemzünk. Ez az az elmaradottság, ami viszont Európa legeldugottabb félszigetének jelen pillanatban turisztikai szempontból a legnagyobb előnye. Olyan, mind ezidáig a turisták elől elzárt területek nyitják meg kapuikat a világ előtt, amelyekről eddig a magyar látogató sem nagyon hallott, nem hogy egy nyugati/távol-keleti világpolgár. Tehát a Balkán ismét fókuszba került, és végre valahára nem (csak) amiatt, mert háború tört ki valamelyik szegletében. Irány Bosznia-Hercegovina!

Horvátország és Szlovénia még a 90-es évek legvégén szélesre tárta kapuit a külföldi vendégek előtt. Őket követte a sorban Montenegró, ahol jelen pillanatban az orosz tőke hatékony közreműködésével egy olyan turisztikai boom megy végbe, ami kivételes európai viszonylatban. És ezen a ponton érkeztünk meg Bosznia-Hercegovinába. Az ország, ami olyan mint a Balkán, csak kicsiben. Sokféle nép, sokféle vallás, államhatárok közé gyömöszölve. Egy fél magyarországnyi területen él 3,5 millió ember. Képzeljük el, egy állam ami két részből: egy szerb többségű Szerb Köztársaságból és egy kantonokból álló horvátok-bosnyákok által lakott Bosznia-Hercegovinai Föderációból áll.

Élnek itt katolikus horvátok, akik többségükben Horvátországhoz csatlakoznának, ortodox vallású szerbek, akik Szerbiához húznak, valamint muszlim bosnyákok, akik jelentős arab és török támogatásnak köszönhetően köszönik szépen, aktuálisan jól vannak. Azonban jelen pillanatban Európának nem kifejezetten áll érdekében egy muszlim többségű állam létrehozása az EU határainál. Summa summarum adott egy puskaporos hordónak tűnő ország, ami valószínűleg addig fog állni, amíg az EU és az ENSZ azt akarja és a működését dotálja.Egy ország, ami a délszláv háború igazi vesztese (Szerbia mellett). A harcok jelentős része a területén zajlottak, egy 20 kilométeres sávtól eltekintve elveszítette tengerpartját és a mai napig nincs szilárd és minden területre kiterjedő államvezetése.

Egy ország, ami az évezred elején kijelentette, hogy ha a külföld hagyja élni, akkor ezek az emberek tovább élnek egymás mellett, ahogy azt ezelőtt évszázadokig is tették. De nagyon úgy néz ki, hogy nem nagyon hagyják. Sorra nőnek ki a földből a török pénzből épülő mecsetek és minaretek. Emellett párhuzamosan gombamód szaporodnak a katolikus és ortodox templomok, valamint a hegytetőkön állított óriási keresztek. A legszembetűnőbb példa erre Mostar, ahol kínosan figyeltek arra, hogy az újonnan felépített katolikus templom tornyát-, valamint a szomszédos hegyre állított, kivilágított keresztet a város teljes – értem itt a muszlim kerületet is – tökéletesen lehessen látni.

Azonban én úgy gondolom, hogy Boszniát látni kell. Egyre kevesebb olyan hely van ugyanis Európában, ahol különböző népek, vallások élnek egymás mellett. A globalizáció nyomán ugyanis az államok többsége megszűnik sokszínűnek lenni. A társadalmak mind etnikailag mind pedig vallásilag homogenizálódnak. Eltűnőben van az évszázadokig kiválóan működő egymás mellett élés. Baranyában egymás mellett élt magyar, sváb, sokac, bunyevác. Erdélyben egymás mellett élt román, magyar/székely, szász. Amennyiben egy ilyen (talán az utolsó) komplex társadalmat szeretnénk megismerni, megélni, akkor mihamarabb el kell utazni Boszniába. A pillanat, amikor Mostarban egyszerre szólal meg a müezzin kuizása, és a katolikus templom harangja; a bazárok forgataga; a kristálytiszta hegyi patakok; a faszén tüzelésű utcai sütödék a csevappal, pljeskavicával; az itt élők feltétel nélküli vendégszeretete mind-mind arra sarkall, hogy mielőbb meglátogassuk ezt a nem is oly távoli országot, vagy mielőbb visszatérjünk oda.

Amikor 2015-ben először volt lehetőségem  Boszniába utazni, tőlem teljesen szokatlan módon nulla felkészültséggel vágtam neki az útnak. Azt sem tudtam, hogy milyen városokat fogunk megnézni, hogy milyen tájakon fogunk átvágni utunk során. Szerencsére. Ugyanis egy olyan mértékű pozitív csalódást élhettem át ott és akkor, amihez hasonló utazásaim során csak nagyon kevés helyen adatott meg.De kezdjük az elején. Amikor az átlag magyar turista megérkezik Boszniába, már négy határ-ellenőrzésen (magyar – horvát határ  és horvát – bosnyák határ) és kb. 5 óra autóban/buszban tartózkodáson túl van. Miután kigurulunk az utolsó kontrollról is, megérkezünk az ország északkeleti részére, ami hát valljuk be nem egy turisztikai high-light. Háborús nyomok, szegénység és a környezet sem a legelragadóbb. Még további egy óra utazás szükségeltetik, hogy megérkezzünk a Bosna völgyébe. A táj pedig egy varázsütésre megváltozik. A Száva lapályát felváltja a bosnyák hegyvidék. Az út egyszerre zöldellő hegyek és a Bosna között egyensúlyozva tekereg. 

Az ország harmadik leghosszabb folyója a Dinári-hegységből az Alföld felé folyik. Szarajevó közelében, az Igman hegyen ered 560 m magasan. Az Igmanon található Vrelo Bosne (magyarul Boszna forrása) közkedvelt kirándulóhely. Feltartóztathatatlanul rohan észak felé, hogy aztán  Šamacnál beleömöljön a Szávába. Hossza 271 km. A folyó által kialakított völgyben található az ország ipari központja és több mint egymillió ember él a part menti településeken.

Szerpentinek és alagutak váltják egymást, már csak néhány kilométer és megérkezünk Travnik történelmi városába. Mély levegő, alámerülünk Bosznia kulturális forgatagába!