Az emberiség történelmét végigkísérik olyan gondolkodók, akik a civilizációtól elvonulva, (mégis annak jövőjét meghatározva) a világi hívságoktól elfordulva keresik önmagukat, az élet értelmét, a világ keletkezésének titkát, vagy hogy éppen mi következik a halál után. Amikor a Krisztus utáni első századokban az első remete és szerzetesrendek létrejöttek, azt a korábbi görög (de itt gondolhatunk Buddhára is) hagyományt elevenítették fel, hogy kiválasztanak egy a városok zajától távoli menedéket, ahol senki által nem zavartatva csak a hitnek élhetnek és annak fundamentumaival foglalkozhatnak. Mert ugye vannak azok a hívők, akik megelégszenek egy a választott vallásuk által teremtett keretek közötti létezéssel, és vannak azok a hívők, akik ezzel nem elégszenek meg és meg akarják élni, meg akarják érteni a hitet.

Keresztény civilizációnknak köszönhetően hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szerzetesség egyházunk része, sajátja. Pedig mennyire nem. Többek között a mostanság sokszor emlegetett Gül baba is a bektási dervisekhez tartozott. Hogy hova??? Igen, a bektási dervisekhez. De kezdjük az elején. Általános iskolában mindenki tanult az iszlám kialakulásáról. Hogy Allah, meg Mohamed, meg arabok, meg Mekka, meg Medina, meg az Iszlám öt alapja, köztük a Dzsihád. Meg is érkeztünk a következő gondolathoz. Az Iszlám előírja a vallás terjesztését. Ami ezt egy kicsit bonyolulttá teszi, hogy erőszakkal nem lehet téríteni. Muszlimmá mindenki csak saját akaratából válhat (ami valljuk be fair, ha belegondolunk, hogy a katolikusok többsége nagyjából életének első fél évében válik katolikussá, amikor az öntudat még nem mondható túlontúl acélosnak).

Amikor tehát az Iszlám terjeszkedése folytán kinövi azokat a kereteket, amire létrehozták – az arabok vallása -, akkor változtatni kellett rajta. Engedni kellett azokból a kötöttségekből, amik gátolták a terjesztését. Gondoljunk csak bele: a vallás terjesztői először találkoznak a sztyeppén a török nomádokkal és elkezdik a stand up-ot, hogy naponta ötször kell imádkozni, meg hogy nincs alkohol, meg hogy dzsámiba kellene járni, meg hogy a nők sokadrangúak, és a kutya nem kívánatos. Ha ezek a hitelvek maradnak, alighanem a török zászlóban most nem túl sok félhold lenne. Ugyanis egy lovas nomád nép nemigen teheti meg, hogy az állandó vándorlás közepette naponta ötször megállítsa a törzset imádkozni, vagy hogy éppen dzsámit építsenek a puszta kellős közepén. Ezentúl pedig a nők egyenrangú félként szerepeltek az akkori török hierarchiában, ugyanígy rendkívül fontos szerepe volt a kutyának a mindennapi életben.

Kialakult tehát egy vallási cuvee, amihez az összetevőket az Iszlám és a török sámánizmus biztosította. A dervisek lesznek majd a kulcsemberek a két vallás között, valamint az Oszmán Birodalom kialakulását követően a vallás és a hatalom között. Ők voltak az Iszlám misztikusai. Tanításaik nem alkottak egységes egészet. Amiben viszont egyetértettek: “aki önmagát megismeri, Istent is megismeri” (ahogy a hazai Pál utcai Fiúk nevű rocktömörülés megfogalmazza: “Istent kerestem, s magamat találtam…”). Sikertörténetük akkor indul, amikor egyik tagjuk misztikus segítségével hatalomra segít egy szultánt, aki hálaként Isztambulban kolostort nyit nekik. Ekkor nyílik meg nekik az út Nyugatra, és pár évtizeden belül már több mint harminc derviskolostor állt a Balkánon (nem megfeledkezve a pécsi tettyei, valamint a már említett budai Gül babának tulajdonított kolostorról).

Ahogy a keresztény szerzetesrendek is több ágra szakadtak, úgy a dervisrendek is többféle módon igyekeztek Allah-hoz közelebb kerülni. A mevlevik süveggel a fejükön, karukat kitárva, fejüket balra biccentve, ritmikusan körbe-körbe pörögnek, amíg el nem érik a kívánt állapotot. A halvetik bizonyos időközönként negyven napra elvonulnak a világtól és egész álló nap csak Allah különböző megnevezéseit ismételgetik ritmusosan, miközben napi néhány szem olivabogyó képezi táplálékukat. A rufáik pedig önsanyargatással igyekeznek elérni a földön túli érzést (tüzes vasat nyalogatnak, mérges kígyók fejét harapdálják…). Egy biztos: a sámánizmusból fennmaradt a tűz és a dob (ezáltal a zene, tánc, ritmus) fontossága. A vallásuk főként három személy tiszteletére alapult. Allah volt a dicsőséges, Mohamed az Ő prófétája, Ali pedig (Mohamed veje, a negyedik kalifa) a példa, aki előttünk jár. Tehát egy Szentháromság, akiket még tizenkét imam követ (ismerős valahonnan, ugye?)

A dervisek ezen felül normál átlagemberekként élhettek: lehetett családjuk, szakmájuk. A többi embertől mindössze annyi különböztette meg őket, hogy életük vezérfonalát az állandó istenkeresés jelentette. Ja, és persze a viseletük, amelyek közül a fejfedő és az öv sok mindent elárult róluk. Ahogy már Forrest Gump is megfogalmazta a cipőről: Elárulja, honnan jöttél, és merre tartasz. Fejfedőjük egy henger volt, ami kupolában végződött, körültekerve turbánnal, tetején egy rózsával. (Gül – így most már lassan visszakanyarodhatunk Gül babához, aki nevét a rózsáról kapta, akiről aztán majd a budai Rózsadombot is elnevezik). Ha és amennyiben pedig nőtlenséget vállaltak, akkor a bal fülükbe egy karikát lógattak.

A további kiegészítők mindegyikét csak a babák övén lehetett megfigyelni (baba = apó, rendfőnök). Maga az öv – kemer – a rend tagjainak útja és rendfokozatuk kifejezésére használták az övüket. A legenda szerint az elsőt Ádám használta, amikor kiüldözték a paradicsomból. Felkötése a feltétlen szolgálatkészség kifejezője. Az övet a tizenkét ágú Palheng-kő díszíti, ami ónixból készül és annak a jele, hogy a dervis késznek érzi magát az istenszolgálatra, a rend szabályainak követésére, a bölcsek tiszteletére, valamint, elfogadja hogy keveset fog enni és aludni a jövőben. A kamberijje egy Nedzsef környékén található több színben pompázó tojás alakú kő, amit kilyukasztanak és egy kötéllel az övükre rögzítik. Ali lovának szügyellőjét jelképezi, és a kitartó szolgálatot és hűséget fejezi ki.

A dzsilbend az övre csatos szíjjal felerősített, bőrből készült, elöl lelógó fedelű erszény, amiben a dervisek a mindennapi használati tárgyaikat tartották (a bölcsész szimatszatyor egyértelmű őse). A Tesbih – olvasó, az általunk ismert rózsafűzérre hasonlító, kötélre felfűzött fából készült gyöngyök sora. nagysága szerint lehetett 500-as, vagy 1000-es. A Korán csoportos olvasása közben, amikor kimondták Allah nevét, akkor a mellettük ülőnek adták tovább, így körbejárt. Az önátadás köve (teszlim tasi) kivételt képez, ugyanis nem az övükre, hanem egy zsinórra kötve a nyakukban hordták. a Palheng-hez hasonlóan szintén ónixból készül, és a szélén található 12 félholdacskája a 12 imámot szimbolizálja. Ahogy neve is sugallja: viselője felkészült arra, hogy önmagát teljesen átadja Allah-nak.

Tehát ezek a dervisek lesznek azok, akik az ötszáz évvel ezelőtt Blagaj közvetlen közelében, Európa legbővizűbb forrása mellett megalapítják kolostorukat. Az ivóvíz biztosítottnak látszik, ugyanis percenként nagyjából 43.000 liter vizet présel ki magából itt a szikla, hogy aztán majd a Buna folyót alkossa, majd maratoninak nem mondható kilenc kilométer után már Hercegovina legjelentősebb folyójában a Neretvában folytassa útját a tenger felé.

Megérkezés után fapallókon és hidakon tudunk a zubogó víz felett lépkedni, míg több éttermet keresztezve meg nem érkezünk a sziklafal tövébe, a kolostor kapujába. Azok, akik meditáláshoz a tenger hullámzását szokták a Youtube-on segítségül hívni, alighanem megérthetik, hogy hogyan járult hozzá a Buna monoton zúgása a dervisek kívánt extázisának eléréséhez. A szobák puritánok: fehérre meszelt fal, kevés bútor, szűk ablakokon beszűrődő napfény… és csend, háttérben a víz állandó zúgásával. Igen, ember és természet igenis tud egymással harmóniában élni. Négyszáz évvel a kolostor alapítása után a szerzeteseket a jugoszláv hatalom elűzi, majd csak a század végén térhetnek vissza.

Az évezred elején kolostorukat felújítják, napjainkban hetente kétszer térnek vissza imádkozni az évszázados falak közé. Ha át szeretnénk élni a turisták tömegei nélküli varázslatot, akkor szezonon kívül, vagy kora reggel, esetleg késő délután kell érkeznünk. A kolostorba csak az Iszlám előírásoknak megfelelően lehet belépni (fedett fő, hosszú nadrág/szoknya, cipő nélkül), a szükséges plusz ruhadarabokat biztosítják. 

Must see: 

Blagaj tekke (Tekija Blagaj)

Nyitva: 8:30-20:30

http://tekijablagaj.ba/en

Jegy: 2 EUR

Parkolás: 2 EUR