Albánia

A Sasok Országa

Mindössze hat éves voltam, amikor a bátyám megkapta Dr. Rátóti Benő „Ország, címer, zászló” című könyvét. Túl sokat nem lapozgathatta, ugyanis én egy unalmas pillanatomban rábukkantam, és nem is engedtem el majd tíz éven keresztül. A földrajz, az országok, a városok az életem részeivé váltak. Így vált egyik célommá, a világ összes országát bejárni, amennyire lehet ABC sorrendben. Már akkor éreztem, hogy van némi kényszeresség ebben, de hát mit lehet tenni, alapvető vonásait nehezen vetkőzi le az ember. Tehát ABC. Miután Afganisztán nem hogy pozitív kommentel, de még megjelenésével sem teszi tiszteletét a Tripadvisor-on (és a külügyminisztérium sem javasolja az odautazást), marad Albánia.

Maga az ország mindössze 30%-át teszi ki hazánknak, mind területét (28.748 km2), mind lakosságát (3 Mio) tekintve. A Wizzair évek óta közlekedtet közvetlen repülőjáratot Budapest és Tirana között, mégis ez az ország mind a mai napig valahogy a turisztikai „B” oldalon maradt honfitársaink körében. Pedig ha az ország turisztikai értékeit vesszük alapul, ennek az országnak az egyik európai high-light-nak kellene lennie: homokos tengerpart, történelmi emlékek, autentikus ételek, 2.500 méter feletti hegyek, festői tavak, alacsony árszínvonal, mi kell még?

Mondjuk egy kis pozitív hírverés nem ártana. Albánia ugyanis a 90-es években turisztikai szempontból (is) beragadt a rajtnál. Sorra jöttek a hírek a semmibe futó utakról, az infrastruktúra hiányáról, mindenki látni vélt a félkész autópályán a forgalommal szemben lovaskocsizó bácsikát, és akkor még a Szkander bég konyakról, az albán maffiáról, a vérbosszúról és az albán pékségekről nem is beszéltünk.

Tehát minden csapból folyt a negatív áradat, ami nem igazán erősítette a mediterrán ország pozícióit az idegenforgalmi piacon. De ez az ország lehet, hogy pont ennek köszönheti egyediségét, misztikáját: mindössze 1991-től lehet törvényesen privát célra autót vásárolni, egyes területeken még mindig a törzsi kötelékek a mérvadóak, az oldalukon fegyverrel sétálgató albán férfiak a hegyvidéken hoznak egyfajta Karl May-os vadnyugati romantikát ebbe a kényszerérett fejlett nyugati civilizációba. Aki pedig ezek miatt mond le egy utazásról Albániába, élete egyik legklasszabb élményéről maradhat le.

2018. április 28 17:00. A buszunk begördül a legészakibb albán „nagyvárosba”, Shkodraba. A legkatolikusabbnak tartott 110 ezres városban, napnyugta tájékán lezárják az autók elől a legforgalmasabb utakat, és megindul az esti korzózás. Néztem a buszból és nem hittem a szememnek: idős bácsik dominóztak, fiatalok ültek egymás mellett a padon és beszélgettek. Igen, beszélgettek – nem chateltek, nem Whatsapp-eztek, nem telefont nyomkodtak, csak egyszerűen beszélgettek. Ugyanis Albániában még mindig létfontosságú a ismeretség, az adott szó, a vendégül látás. Nem szabad csodálkozni, ha korzózás során valakivel beszédbe elegyedsz, az nem ritkán meginvitál a lakásába, ahol egy itallal, cukorkával, lekvárral megvendégelnek. Mert a vendég szent.

Az Isten háta mögötti magashegységi területeken a vendéglátód személyesen szavatolja a biztonságodat. Mindenhova kísér, minden információt megszerez, mindent megtesz azért, hogy elégedetten távozz az otthonából. Igen, Albániában még mindig terítéken vannak az alapvető emberi értékek. Ha valaki a német precizitást, a bürokráciát és szervezettséget keresi nyaralása során, annak eszébe ne jusson ebbe az országba utazni. De ha valaki kíváncsi egy országra, ahol senki sem siet, ahol mindenki segítőkész, ahol ha valaki bólint és azt mondja „jo”, az NEM-et jelent, akkor irány Albánia!