Portugália - Azori-szigetek
Lagoa Azul - A világ legfenségesebb panorámája
Egy hajdanvolt vulkán hátramaradt kalderájának égbe szökő falai közé fészkelte be magát egy parányi azori falu – Sete Cidades. A település mellett még két tó -a Lagoa Azul és a Lagoa Verde – kapott helyet az egykori vulkáni kürtőben. A viharos tempóban tovasuhanó felhők között megcsillanó napfényben az egyik kéken, a másik pedig zölden tündököl. Az Azori-szigetek koronája, egyszersmind egy természeti csoda és egy hamisítatlan Édenkert, aminek már puszta léte is legendák után kiált!
Legendákba burkolózva
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy hercegnő, akinek szívét egy szegény pásztorlegény ejtette rabul. Éveken keresztül titokban találkoztak ott, ahol ma a két tó közötti híd húzódik. Egy napon viszont egy gazdag herceg jelent meg a király előtt és megkérte a szépségéről messze földön híres hercegkisasszony kezét. A király rábólintott a lánykérésre. Tette ezt úgy, hogy lányának minden porcikája tiltakozott az egybekelés ellen. Mivel viszont a király hajthatatlan volt, idővel a hercegnő is beadta derekát. De ahogy lenni szokott, még egy utolsó, titkos légyottra sor került. Mindketten végig keservesen zokogtak. A hercegnő gyönyörű kék, míg a pásztor legény zöld szeméből csak folyt és folyt a könny, míg az apró cseppek lassacskán két tavat alkottak. Bár a fiatalok soha többet nem találkozhattak, de a Lagoa Azul (Kék-tó) és a Lagoa Verde (Zöld-tó) a mai napig emlékszik a szerelmes párra.
Lagoa Azul - Az Azori-szigetek koronája
Megkérdőjelezhetetlenül a sziget nyugati felét uraló óriási, több mint 20 km átmérőjű kaldera és a belsejét ékesítő két tüneményes tó az Azori-szigetek jelképe. Amint leszállunk a gépünkkel Ponta Delgada, II. János Pál pápáról elnevezett repterén, a kijárattal szemben óriás molinó tolja szembe velünk, hogy igen, valóban jó helyen jársz, ezek a tavak bizony itt vannak. Azt már kevesebben mondják el, hogy az említett tavak többségében egy békés köddunyhával betakarózva mutatnak fityiszt a látványukra szomjazó többezernyi turistának. Mi sem vállaltunk kevesebbet, gondoltam, egyszer élünk, rögtön első napunkon megkíséreljük a „csúcstámadást”, lesz ami lesz.
Kaldera és hortenzia
A reggel reménykeltően indult a főváros álmos utcáin. Az előző napi esős, felhős időjárás immáron tova, hét ágra süt a nap az azori főváros felett. Mosolyogva sétálunk az óceánparton található buszmegálló felé, ahol 8:00 magasságában indul majd a buszunk. Igen, buszunk. Kevesen mondják, de vállalható alternatívát kínál a helyi busztársaság, ha az ember egész napját a tavak meglátogatásával szeretné tölteni, nem pedig kilátóról kilátóra autózni. Buszunkkal lassan elhagyjuk a főváros vonzáskörzetét, és kinyílik előttünk a vidék, amit annyira vártunk: azúrkék óceán, smaragdszínű mezők, és MINDENHOL hortenzia bokrok. Ami itthon a szalagkorlát, az a szigeteken a harminc centis virágokkal büszkélkedő hortenziafal. Több mint egy óra alatt kúszik fel járművünk a kaldera peremére, miközben óceánparti falvak személyautókra szabott utcácskáin rallizunk, sofőrünk rezzenéstelen arcán csodálkozva. Majd ahogy megérkezünk, tudatosul bennünk, hogy a kalderát ködpárna tölti ki, valamint könyörtelenül esik az eső.
"Amikor elhúzzák a függönyt"
Minden mindegy alapon felhúztuk esőkabátunkat és készültünk a legrosszabbra: 22 km esőben, sárban, ködben. Amikor leszálltunk, jött az első meglepetés: bár a buszból novemberi időjárásnak tűnt, a túraösvényen egy pulóvertől meg is szabadultunk, mert roppantul kellemes volt a hőmérséklet. A ködből hortenziabokrok bólogattak elő, és a derékig érő mohapárnára és az emberhosszúságú levelekkel büszkélkedő páfrányokra csodálkoztunk rá folyamat. Ahogy haladtunk, egyre többet sejtetett magából a tó. Mire azonban a tavak egyik, kocatúrázóknak is kényelmesen megközelíthető kilátójához értünk – a királyi kilátást kínáló Vista do Rei és az évtizedek óta üresen álló, egykor ötcsillagos szálloda párkányára, a köd újra elénk terpeszkedett. Majd újabb ködös, szeles, semmitsemlátó-demotiváló kilométerek következtek. A Kanári-tó cédrusligetén átsétálva, kiértünk a tó feletti természetes teraszra, ahol a tó felé nézve kétségbeesetten ennyit mondtam: „Itt úgy terveztem, hogy sütni fog a nap.” Majd, mintha egy függönyt húztak volna el előttünk, az ég kitisztult, a tavak legszebb formájukat hozva pózoltak előttünk. Fenséges látvány, soha múlni nem akaró élmény!
A panorámák panorámája - A Lagoa Azul a Boca do Infernorólo
Fotózás minden szögből, minimum harmincszor. Mindenki megpróbálja magával vinni a panorámát és a pillanatot az otthon maradottaknak. De újra útra kelünk, hisz még a túra fele vár ránk! Előbb egy ingoványos terepen vágunk át, majd az egyszer volt kürtő ívén kacskaringózó szekérutat követve ámuldozunk tovább kilométerről kilométerre. Minden új látószögre kisgyerekként csodálkozunk rá, a tavak mint turisztikai szupermodellek pedig bírják a kattogó fotóaparátokat. Időközben az óceán is látótávolságba kerül, így balra tekintve a tavak kékje (zöldje), jobbra pedig az óceán végtelen azúrja kíséri utunkat.
"A java még csak most jön"
Minden elfogultság nélkül állíthatom, a világ egyik legszebb túraútvonalát sikerült bejárni! Utólag belegondolva pedig kellett az a reggeli köd és pára, hogy a tó sejtelmes, bár lefényképezhetetlen fényeit is megcsíphessük. A túra végpontja felé tartva pedig csak egy gondolat foglalkoztatott: Hogyan fogjuk ezt az élményt fokozni a következő 10 napban? Mi van, ha rögtön az elején kijátszottuk a „Piros, terített Durchmarsch-t”? Aztán persze később bebizonyosodott, hogy nagyon messze járunk a valóságtól, a java még csak most jön!
