A földkerekség majd minden vallásában fellelhető a vágy, hogy a világtól elvonultan önmagát (és ezáltal Istent, Allahot, Buddhát, stb.) felfedezze, és/vagy hozzá közelebb kerüljön. Érdekes mindenesetre, hogy vallástól függetlenül állíthatjuk, hogy a mindenkori Felljebbvalóhoz többségében meditatív úton lehet kerülni. Hogy ennek a meditatív (transz) állapotnak az eléréséhez mi szükséges, arra különféle megoldások léteznek. Csend, nyugalom, elvonulás, böjt, egyedüllét, egyes szavak-, ritmusok ütemes ismételgetése, hangszerek használata… A szerzetesség intézményének megismerése után irány Zavala, látogassuk meg a balkáni ortodox szerzetesség egyik monostorát!

A keresztény kultúrkörben az első szerzetesek a harmadik század közepén kezdték meg áldásos tevékenységüket a mai Egyiptom és Líbia területén. Az előbb felsorolt transz-fegyvertárból ők a csendet, a nyugalmat, az elvonulást és az egyedüllétet használták fel. Valljuk be, erre Észak-Afrika meglehetősen jó választásnak tűnik. Ugyanígy látta ezt abban az időben Remete Szt. Antal és Remete Szt. Pál (bár majd húsz év eltéréssel) – mindkettőjüknek elege lett az őket körülvevő civilizációból és Máté evangélista szavaiból okulva (“Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között… Aztán gyere, és kövess engem!”.) évtizedekre az önkéntes száműzetést választották.

Remeteségük alatt eggyé váltak az őket körülvevő környezettel. Egy apró cellában laktak, ruházatukat a természetből nyerték (pálmaág), állatok etették őket (hollók hordták az ételt), növények itatták őket (datolyapálma). Pált élete végén egy -két oroszlán által ásott- sírba helyezték végső nyugalomra. Ha életkorukat nézzük (mindketten száz év felett teljesítettek), elmondhatjuk, hogy egészségügyileg mindenképp bevált nekik a magány és a világi hívságok elkerülése. Még életükben óriási tisztelet övezte őket. Mindkettőjük celláját a követőik által emelt cellák sokasága vette körül. Egyfajta szerzetes közösségek jöttek létre, noha egységes szabályzat, közös étkezés, liturgia még egyáltalán nem létezett. A hangsúly itt még egyértelműen az aszketizmuson volt. A remete egyedül, önállóan vágott bele Istene/önmaga keresésébe, mindezt több évtized magány vállalásával.

Majd száz év eltelik, mire az első klasszikus értelemben vett szerzetes közösségek létrejönnek (közös ima, liturgia, étkezés, szokások), de ettől függetlenül a remetemozgalom továbbra is virágzik. Oszlopos Szt. Simeon a mai Szíria területén élt, majd egy napon eladta mindenét és egy sziklatorony csúcsán, saját keze éltal épített kunyhójába költözött.  „Lakhelye” már életében zarándokhellyé vált, és az első oszlopszentet (stylitia) tisztelhetjük benne. Nemrégiben olvastam egy cikket a NatGeo-ban, ahol egy Grúziában élő oszlopos remetével készítettek interjút, ergo a szokás még mindig él.

Az Iszlám vallás előretörésével a közel-keleti szerzetesrendek további nagymértékű fejlődése megrekedt, a további fejlődési volumen előbb a Balkánra, majd Európa további területeire tevődött át. Konstantinápoly azonban még évszázadokig vallási és térítő központként funkcionált: tucatszám alakultak a szerzetesi közösségek a városban. Leghíresebb volt a „nem alvók” testvérisége, a Sztudion, ahol a nap 24 órájában miséztek. Nyilván a háttérben a szerzetesek két- illetve három műszakos munkarendje állt, de ehhez abban az időben csatarendbe tudtak állítani több mint ezer szerzetest. A Balkán és egyúttal a szlávok térítését szintén Bizánc vállalta magára. Cirill és Metód szláv nyelvre fordították a Bibliát és a konstantinápolyi liturgia szerint térítették meg előbb a bolgárokat és a szerbeket, később pedig a morvákat is.

Ebben az időben kezd Róma és a nyugati egyház különutas politikája nyilvánvalóvá válni. Míg a nyugati területeken Róma fősége nyilvánvaló volt, valamint a népvándorlás nyomán az egyház maradt az egyetlen olyan szervezet, ami meg tudta tartani szerkezetét és működését a Római Birodalom bukása után is, addig Bizáncban megkérdőjelezhetetlen volt a császár hatalma az egyházzal szemben. Míg Nyugaton mind az egyház, mind pedig a szerzetesrendek egy sor reformot éltek meg a 11. századig, addig Bizáncban még mindig a bibliai tanításokhoz közel álló (ortodox) hitvallást követték. 1054-ben aztán a keresztény egyház végérvényesen külön utat választott magának egy látványos szakítás keretein belül, majd pedig Konstantinápoly 1453-as elfoglalása után a keleti kereszténység vezetését előbb Kijev, majd Moszkva veszi át.

A középkor végére Zavala monostorában, ahogy Dél-Kelet Európában máshol is, körvonalazódtak az ortodox szerzetesi életvitel ma is ismert szabályai (typikonok). Hogy is kezdődik egy nap? Az ébresztőt nem harangok jelzik, hanem a szimandron. Ez utóbbi nem más, mint egy egy-két méteres falap, amit vagy felakasztanak valahova, vagy pedig vállon körbeviszik, és egy fakalapáccsal sajátos ritmusú ébresztőt szolgáltatnak (érdekes, hogy Selmecbányán a bányászokat is fakopácsolással ébresztették). Hogy miért nincs harang? Egyszerű. A törökök jobb funkciót találtak a harangoknak: ágyút öntöttek belőle. 

Tehát az ébresztő pipa. A barátokra ilyenkor egy többórás hajnali mise vár, amit éhgyomorral kell végigállni. Ugyanis a végén csak az áldozhat, aki aznap még nem evett. Ezt követően reggeli, majd mindenki megy a maga dolgára: ima, vagy munka. Unatkozni nem lehet, ugyanis az a bűnös gondolatok melegágya. Óriási becsülete van egy ortodox rendházban a munkának és a rendház önellátásának. Ennek fő letéteményese a saját zöldséges/gyümölcsös, amik közvetlenül a monostor mellett fekszenek, hogy könnyedén lehessen azokat ápolni, locsolni. Ez egy must have. Nem csak a Balkánon, a négymilliós Kijev belvárosában lévő kolostor mellett éppúgy megtalálható egy saját kert, mint Zavala hegyoldalában. Azok a barátok mentesülnek a reggeli liturgia alól, akik a veteményest locsolják. Ami pedig erre épül: az ortodox étkezési kultúra.

Míg nálunk mindössze a karácsonyi hal, húsvéti sonka+tojás kombó maradt meg, addig a keleti kereszténységben rendkívül sokan tartják meg a böjtöt, valamint sok olyan nap is van az év folyamán, amikor nem hogy húst, de tejterméket sem fogyasztanak. Ez a szerzeteseknél még szigorúbb: ők ugyanis alapvetően vegetáriánusok, de ez nem a zacskós, ammóniával tartósított salátaevést takarja, higanyos, darált tonhalkonzervvel. Ők ténylegesen saját kertből származó zöldségeket, gyümölcsöket fogyasztanak. Mindezeket kenyérrel, vagy puliszkával, gazdagon tejföllel, vagy éppen a sajtgyártás melléktermékeként megmaradó savóval, ami fantasztikusan sok ásványi anyagot tartalmaz. Naponta kétszer étkeznek: reggel a liturgiát követően, valamint este. Csak azt eszik, amit megtermelnek, valamint nagy hangsúlyt fektetnek, hogy hulladék se keletkezzen. Amíg az EU-ban Euro milliárdokat fektetnek az ökológiai lábnyom csökkentésére, addig egy Isten háta mögötti kolostorban mindez problémamentesen működik. Teljesen egyszerű a képlet: Kis közösségek + önfenntartás = 0 szemét. Pár évtizede még Magyarországon sem volt hulladékszállítás, mert egyáltalán nem volt rá szükség…

Az ortodox egyházban alkalmazott étkezési szabályok általában szigorúbbnak tűnnek, mint a nyugati egyházakban, pedig egyszerűen csak betartják az évezredes szabályokat. Az ünnepeket böjt előzi meg, amikor tilos a hús, főbb napokon pedig minden állati eredetű is, valamint a főzésnél az olaj is kerülendő. Vannak napok, amikor főzés nélkül készült nyers dolgokat fogyasztanak csak. A hosszú húsvéti böjtöt követően aztán elérkezik a Nagyhét, amikor is nem csak felolvassák, hanem eljátszák a történéseket, ami így sokkal inkább kézzel tapintható az egybegyűlteknek. Különösen megrázó a nagypénteki sírbatétel, amikor villanyok lekapcsolásával, gyertyák eloltásával tényleg sírba száll Jézus – „a világ világossága”.

Majd Húsvét hajnalban felzúgnak a harangok (már ahol van), és felkapcsolódnak a lámpák, gyertyák gyúlnak, ugyanis a fény legyőzte a sötétséget, az élet legyőzte a halált. Ez az egy alkalom az évben, amikor mindenkinek kötelezően enni kell húst. Az ok azonban nem biztos, hogy nyilvánvaló: a gőg elkerülése. Ugyanis nem szeretnék, hogy attól, hogy valaki nem eszik húst, magát különbnek érezze, mint a többi húsfogyasztástól el nem zárkózó rendtárs. Ezek után alighanem a többségünk azt mondaná, hogy ez mára már idejétmúlt, a világ már nem itt tart, meg hogy majd a szerzetesi cellákat itt is felváltják a virtuális kolostorok, ortodox chat szobákkal… De nem így van.

Ugyanis a Balkánon és a volt szovjet területeken az ortodox szerzetesi közösségek köszönik jól vannak. Ez pedig abban nyilvánul meg leginkább, hogy nem küzdenek létszámhiánnyal. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a mai fiatalság számára vonzó lehet egy olyan alternatív élet, ahol nem készen kapnak mindent. A virtuális világunkban vonzó egy olyan hely, ahol valós anyagokból valóságos dolgokat lehet alkotni. Ahol portálok helyett hús-vér emberekkel kommunikálhatunk fontos témákról, és nem gyermeteg álproblémákról.